(A Gondviselés Segélyszervezet által útnak indított első önkéntes csapat vezetőjének élménybeszámolója)

Vasárnapról ______________________________________________________________________________________________________________________________hétfőre virradólag (június 6.) indultunk el Kolozsvárról Miskolc felé. A kedvünk igen jó volt. Öten keltünk útra, és talán mindannyian azon gondolkodtunk, vajon mi fogad majd minket az árvíz sújtotta Magyarországon. Egyeseknek volt némi tapasztalata a „nagy vízzel”, ugyanis 2005-ben részt vettek a Nyikó menti segélyezésben, a többiek meg bizonyára azon töprengtek, mit kell majd tenni.

Úgy indultunk el, hogy Miskolcra érve azt tesszük, amit ránk szabnak. Nem finnyáskodunk, bármit elvégzünk, amivel megbíznak – még a máskor túl illetlennek tűnő munkákat is –, hiszen vészhelyzet van, és az ottani szakemberek biztosan tisztában vannak a tennivalókkal. Sokat nem aludtunk, inkább beszélgettünk, de ez sem ment olajozottan. Néha elcsattant egy-egy poén, azt kacagtuk, de volt valami nehezen megfogalmazható feszültség a levegőben. Nem voltam katona, nem voltam harcmezőn – remélem nem is kerülök oda soha –, de talán valami hasonlót érezhetnek a bakák is, amikor kivezénylik őket valahova, ismeretlen terepre, netán az ellenség elé. Nem tudtuk, mi vár ránk, de elszántak voltunk bármit megtenni, emberi lehetőségeink – fizikai és szellemi erőnk – függvényében dolgozni, mert ez az élet rendje, ezt kívánja a kölcsönös segítségnyújtás eszméje. 2005-ben nálunk pusztított a víz, idén Magyarországot mosta az áradat.

A tervek szerint Miskolcon kellett találkoznunk az egyik országos segélyszervezet területi vezetőjével, akinek el kellett volna mondania, mi a tennivalónk. Meg is érkeztünk korán reggel a találkozóhelyre, és vártuk türelmesen a szakembert. Nyilván már ekkor elkezdődött a „csodabogárnak nézés”. „Erdélyből jöttetek? Segíteni?” Egyesek kimondták, mások helyett a tágra nyílt szemek beszéltek. Ám azért volt ott némi meghatódottság is: „ezek is eljöttek segíteni...” Sajnos a szakemberrel való egyeztetés nem sikerült túl fényesen. Másfél órát vártunk, míg végre megérkezett, és elmondta, hogy még egy kicsit várjunk, és akkor majd elmondja, mit kell tennünk. Újabb kegyetlen másfél óra semmittevés. Nagy nehezen újra megjelent, és legnagyobb megdöbbenésünkre elmondta, hogy jelenleg épp nincs olyan munka, amit nekünk adhatnak, de azért várjunk türelmesen, mert lehet, hogy érkezik egy csapat kilakoltatott személy, akik elszállásolásában esetleg segíthetünk. Mondanom sem kellett: csalódottak voltunk. Tényleg azért mentünk, hogy segítsünk, és azt tegyük, amire szükség van, de ebben a percben azt éreztük, hogy fölöslegesek vagyunk. Közben pedig ott kattogott az agyunkban, hogy árvíz van, és rengeteg munka lehet, tehát nem valószínű, hogy fölösleges a segítő szándékunk. Inkább az lehet, hogy a kapcsolatember nem tud velünk foglalkozni. Végül győzött a tenni akarás: hárman hátramaradtak kilakoltatott romákat várni, ketten pedig beültünk az autóba és elindultunk „árvizet keresni”. Nem kellett sokat utaznunk, mert Miskolc közelében már megmutatkoztak az árvízi károk. Közben szóltak a gimnáziumban maradottak, hogy Ónodra kellene menni, ott talán van számunkra munka. Nagy dérrel-dúrral, sietve érkeztünk Ónodra, hogy kiderüljön: itt az lenne a dolgunk, hogy teát, vizet és üdítőt osztogassunk a gáton dolgozó rendőröknek. Nem panaszkodtunk – mint említettem, úgy indultunk, hogy bármilyen munkát elvégzünk –, ám az igazi pofon akkor ért, amikor közölték velünk: hát itt sincs igazán szükség a munkánkra. Ekkor már nagyon fölöslegeseknek éreztük magunkat, közben pedig ölt a méreg, hiszen láttuk, mennyi tennivaló van ott – hogy lehetséges mégis, hogy nincs szükség a segítségre?

Másodszor is győzött a mehetnékünk. Most már azzal az elhatározással, hogy üsse kő a fennálló rendetlenséget, megyünk, és külön beállunk valahova, ahol esetleg elkel a segítségünk. Végül Alsózsolcán, a polgármesteri hivatalban megtudtuk, hogy a szomszédos Sajóládon emelkedik a vízszint, így hát odasiettünk. Sajóládora érkezésünkkor a víz alig szivárgott az utcán, mégis mindenki tudta, hogy ez csak a kezdet. Mi is beálltunk homokzsákokat rakni, erőnk szerint próbáltunk segíteni. (Megjegyezném, hogy azért Magyarországon másképp zajlik az árvízi védekezés, mint Erdélyben. Sajóládon, amely egy kisebb település, érkezésünkkor 124 önkéntes rendőr dolgozott, ott voltak a katasztrófavédelmi egységek, valamint később a honvédség is komoly erőkkel vonult ki a gátra.) A homokot már a helyszínre szállították a zsákokkal, épp csak egy dolog hiányzott a rendszer hatékonyabb működéséből: egy irányító személy. Ez a kijelentés többnyire általánosítható, hiszen az összes általunk meglátogatott településen ugyanezt láthattuk: minden van, csak éppen összehangoló ember nincs. Sajóládon ennek az lett a következménye, hogy a helybeliek, a rendőrök meg a külső önkéntesek – köztük mi is –, esztelenül raktuk a homokzsákokat. Mindent körülvettünk: kerítést, utcát, udvart, csak éppen azt nem, amit igazán menteni kellett volna: a házakat. Szóvá is tettük ezt egy mérges rendőrszázadosnak, aki sűrű káromkodások közepette kérdezte tőlünk, hogy kik vagyunk, egyáltalán mit akarunk ott, illetve, hogy egyáltalán értünk-e a zsákok lerakásához. Mondtuk, hogy igen, értünk, nem kell nagy szakértelem hozzá, csupán fóliára, meg szegre lenne szükségünk, mert homokzsák és munkaerő van bőven. Erre meg a fejünkhöz vágta, hogy „hát így könnyű”, mire mi elindultunk, hogy Miskolcon megvásároljuk a szükséges dolgokat, de – fájdalom – estére szinte minden szaküzlet bezárt. Mire a „fóliavásárlók” visszaérkeztek, hál’Istennek mérges rendőrünket elvezényelték csapatával együtt, és mások érkeztek helyettük. Velük már nem szerénykedtünk túl sokat, láttuk, hogy itt az „erdélyi szerénységgel” sokra nem megyünk, hát nagyon határozottan mondtuk a magunkét, mint akik tudják, hogy pontosan mit kell tenni. Az eredmény nem is váratott magára, estére együtt dolgoztunk a rendőrökkel, immár békésebb körülmények között és barátságos hangulatban. Ám ekkorra kiderült, hogy a nap folyamán elkészített zsákgátak gyakran több kárt okoznak, mint amennyit használnak, ezért éjfélre már lékeltük a napközben felrakott gátakat, amolyan sajátos kőmíveskelemenes hangulatban. Éjfél után tértünk vissza szállásunkra, jóval tapasztaltabban, és igen-igen fáradtan.

Másnapra a hozzánk való viszonyulás gyökeresen megváltozott, mert kiderült, hogy a sajtó érdeklődik az erdélyi önkéntes csapatunk iránt, és ugyebár a média nagy úr: ha ők érdeklődnek, akkor már rögtön érdekesebbek vagyunk. Ez eredményezte, hogy a lezárt és megközelíthetetlen, valóban katasztrofális állapotban levő Felsőzsolcára is beengedtek. Gondoltuk, csak nem kellene üres kézzel érkezni, vittünk hát ivóvizet, meg valamennyi alapélelmiszert, mire – legnagyobb megrökönyödésünkre – érkezésünkkor gépfegyveres rendőrök álltak szembe velünk, és kérdezték, hogy mit akarunk. Mi ismertettük a szándékunkat, mire ők megenyhültek. Elmagyarázták, hogy bizony az ivóvizet és a más adományokat fegyverrel őrzik, ugyanis a felsőzsolcai cigányok lopják a segélyeket, sőt éjszaka még az összeomlott házakba is bemennek, és onnan is elcsenik az épen maradt tárgyakat.

Ottlétünk harmadik napján szintén Felsőzsolcán osztottuk a vizet és az alapélelmiszert, néhány magyarországi önkéntes fiatalemberrel, újdonsült barátainkkal. Itt is ugyanaz a kép: rengeteg „szakember”, de senki, aki vállalná a felelősséget a döntésért, senki, aki a különböző hivatásos és önkéntes csapatokat irányítaná. Este elindultunk haza, sok tapasztalattal, némi elégedetlenséggel, és kis reménnyel, hogy az utánunk jövők útját némileg kitapostuk, így nekik már nem kell szembenézniük azokkal a kellemetlenségekkel, amikkel mi találkoztunk.

E beszámoló záró részeként, jöjjön néhány következtetés! Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy ott lehettem és segíthettem. Igen sokat tanultam, és ha nem is tudtunk eleget dolgozni, a szerzett tapasztalat megfizethetetlen. Végül még annyit: lehet bármilyen felszerelés, emberi potenciál és tárgyi infrastruktúra, ha nincs megfelelő rendező elv és irányító akarat, az árvízvédelmi és segélyezési tevékenység sikere veszélybe kerül. Az ilyen helyzetekben az embernek döntenie kell, legjobb eszére hallgatva. Ehhez meg némi bátorságra van szükség, és valamelyes kreativitás igényeltetik. Legvégül pedig szóljon itt köszönet önkéntes munkatársaimnak, akik vállalták a munkát, amikor erre szükség volt!

Rácz Norbert